Rólunk

  • Mayer Móni

  • Gere Viki

Közelgő programjaink

  • Október 3.

    Fedezd fel Magad!4 napos őszi SzívTér tábor

Legfrissebb bejegyzések

  • Áttörés

    2018. június 14.
  • Szeretet bebugyolálva

    2018. január 25.
  • Édes élet! Édes?

    2018. január 18.
  • Az első háromnapos örömünnepünk

    2018. január 11.
  • Vigyáznak ránk

    2017. december 24.

Visszajelzések

  • Gabriella: Kedves Móni és Viki! Először is nagyon hálás vagyok, hogy rajtatok keresztül megismerhettem egy új világot. Négy szomatodráma játékon vettem részt, és gyökeresen megváltozott a gondolkodásom, az emberekhez való hozzáállásom, és kitágult az ...
  • Józsi: 2017. májusi elvonulás: Tényleg nagyon jó volt. Ajánlom mindenkinek aki csak létezik és létezni akar. Én már holnap visszajönnék.
  • Andi: Vikitől és a csoportunktól új dimenziókat kaptam útravalónak. A megnyílás, az elfogadás és a befogadás dimenzióit. Ez a szeretetteli, bátorító és erőt adó közeg elindított egy új úton, amit kezdetben bizonytalanul szemléltem. Ma már gazdagabbnak és ...
  • További visszajelzések

Gere Viki

Ki is vagyok én? Ezt a kérdést már sokszor feltettem magamnak. A legjobb válasz erre talán, hogy egy vándor. Ez mostanában fogalmazódott meg bennem, amikor Márai Sándor Füveskönyvét olvasgatva erre a pár sorra akadtam: "S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet."

Indulás az úton

Ezt az utat én 2002-ben kezdtem. Egy gerincműtéten estem át egy évvel azelőtt, abban az évben pedig egy Helycobacter fertőzés annyira kibillentett az egyensúlyomból, hogy pánikrohamaim lettek. Ekkor éreztem meg, hogy ennek fele sem tréfa, nézzük meg, hogy a fizikai okok mellett-mögött milyen lelki gubancok lehetnek. Egy kedves barátnőm járt egy pszichodráma csoportba, illetve egyéni terápiára és ő csak odaadott nekem egy telefonszámot. Nem nyüstölt, nem nógatott. Annyit mondott, hogy "amikor úgy érzed, hívd fel". És egyszer eljött az idő, hogy úgy érezzem.

Anyu

Ez a telefonhívás indított el egy úton önmagam megismerése, ahogy Márai írja, "a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése" felé. Ekkor még nagyon racionálisan tekintettem a világra, épp, hogy csak azt kezdtem elfogadni, hogy van valami, amit úgy nevezünk: lélek. De mivel megfoghatatlan, így nem is biztos, hogy nekem van olyan... :) Elkezdtem feltárni azokat a kapcsolataimat, amelyek megalapozták a személyiségem fejlődését. Kiderült, hogy nagyon erős a haragom és az indulatom édesanyámmal kapcsolatosan, aki igaz már gyerekkoromban meghalt, én azt hittem, már rég túl vagyok rajta, de az a valami, amit léleknek nevezünk, nem tágított. Hosszú-hosszú folyamat kezdődött, ahol lépésről-lépésre (néha tyúklépésekben) tudtam haladni a mély gyűlölet irányából a megértés, megbocsájtás irányába. Nálam ez évekig tartott. Még ha 5 évvel ezelőtt is valaki azt mondta volna nekem, hogy meg fogok bocsájtani az anyukámnak, és szeretettel fogok rá gondolni, azt hiszem, körbenevettem volna... Most már tiszta szívvel tudom szeretni, mert megértettem, átéreztem, hogy mindaz, amit tett, az nem ellenem szólt, nem azért történt, mert nem szeretett, hanem egyszerűen a saját lelke zajai mellett azokat tartotta a legmegfelelőbb eszköznek. Egyszerűen, ha akart volna sem tudott volna mást egészen addig, amíg nem kezdi el megismerni a benne lakozó fájdalmakat, lelki gubancokat. Sajnos abban az időben erre sokkal kevesebb lehetőség nyílt, mint mostanában. Így maradt ő a "jól bevált" gyógyszeres kezelésnél, ami abban segített neki, hogy túléljen, de abban nem, hogy megismerje és megszeresse saját magát. A mai napig jönnek még elő olyan sérülések, amelyeket általa szereztem valamikor az első 13 évemben, amit közösen töltöttünk. De ma már szeretettel tudom fogadni, mert tudom, hogy bármilyen fájdalmas is ami megmutatkozik, ha átélem, utána én fogok gyógyulni.

Apu

A másik alap kapcsolat apuhoz fűz, mint bárki mást is. :) Apu bennem mindig valami "istenként" élt. Ő volt az elérhetetlen, hiszen a válásuk után vidékre költözött és akkor még számomra ismeretlen okból csak nagyon ritkán láttam. Viszont úgy vártam, mint a messiást, azokon a napokon, amikor jött értem. Nem lehetett engem az erkélyről bevonszolni, és amikor megláttam a kocsit vagy őt, hogy sétál befelé a kapun, mintha puskából lőttek volna ki, úgy rohantam elé. Sokszor pont a ház sarkánál botlottunk egymásba, ilyenkor felkapott, és együtt örültünk a találkozásnak. Kevés időt tölthettem vele, de azt annál nagyobb szeretetben. Csüngtem rajta. 12 éves voltam, amikor telefonon kaptuk a hírt, hogy elment. Akkor csak nem értettem. Sokszor mentem az utcán, és arra lettem figyelmes, hogy őt keresem. Ahogy megláttam egy hasonló magasságú, testalkatú, kopaszságú embert, már rohantam is, hogy megnézzem az arcát. Persze sosem ő volt. Tehát az elmenetele mély fájdalmat hagyott maga után. Ő piedesztálon volt, amelyről szintén az utam első lépéseinél tudott lekerülni. Megismertem igazi valóját, találkoztam hibáival, és azokkal együtt tudtam már nem majomszeretettel, hanem tiszta szívű, őszinte szeretettel szeretni. Nehéz volt idáig eljutni, nehéz volt belátni, hogy ő is csak egy ember volt, akinek ugyanúgy voltak hibái, mint bárki másnak.

Belgium

Az is kiderült egy idő után, hogy amikor én elviharzottam érettségi után külföldre dolgozni - au-pair voltam másfél évig Belgiumban -, akkor igaziból jól elmenekültem mindattól, ami addig ért. Már nem voltak szüleim, nem volt a drága nagymamám, egyetlen nagyszülőm, akit ismertem. Tényleg egyedül maradtam, mint a kisujjam. Ezért jól el is mentem itthonról, mondván, nem fog fájni, hiszen nem leszek itthon. Erre is rá kellett döbbenjek a terápiás folyamatom során, hogy hiába vittem el a testemet messzire, a lelkem egy része mindig itthon maradt, őrizte mindazt, amit együtt átéltünk.

Pszichodráma

Az első csoportos terápia, amin részt vettem. Nagyon meghatározó volt számomra. Rengeteg protagonista drámajátékom volt, tényleg beletettem mindent, hogy gyógyuljon a lelkem. Megdöbbentő volt viszont látni élethelyzeteket hosszú évek távlatából, és megélni mindazt, amit már szinte elfelejtettem. Illetve a tudatom felejtette el. De a lelkem emlékezett mindenre. Ezeken a csoportnapokon sikerült közelebb kerülni a bennem élő Anyu, Apu képéhez, és megélni egy-egy játékban azt a szeretetet, amit tőlük már soha nem kaphatok meg. Sose hittem volna, hogy egy számomra addig "vadidegen" ember ölében zokogva fogom megérezni Apu oltalmazó kezét, megkapni a simogatását, ölelését, megtartását. Viszont a játék után éreztem, hogy valami megváltozott. Megnyugodtam. Máshogy gondolok-érzek velük kapcsolatosan. Lépésről-lépésre. Finoman haladva, a saját tempómban.

Sodródás

A 150 órás csoport és az egyéni ülések után úgy gondoltam, hogy "szuper, ezt megcsináltam, meggyógyultam". És kihagytam éveket, hiszen már meggyógyultam. Milyen ciki lenne ha újra csoportba kellene mennem, hiszen már 150 órán túl vagyok. A munkahelyemen, vezetőként folyamatosan lehetőségem nyílt sok-sok képzésben részt venni, kommunikációs, coaching és egyéb más témákban. 2009-ben, az egyik ilyen képzés során beszélgettem a trénerünkkel, aki ajánlotta, hogy indul egy pszichodráma csoportja, és csatlakozzak. Ekkor már éreztem, hogy valami mást szeretnék, hogy az emberi kapcsolatok nekem többet jelentenek, mint ahogy munkahelyi környezetben kollégákként kapcsolódtunk. HR-esként azt is éreztem, hogy soha nem tudnám "robotként" tekinteni azt az embert, aki épp szívét-lelkét kitéve dolgozik. A HR klubban, ahova évekig jártam, szinte egyetlen emberként küzdöttem azért, hogy ne csak a teljesítménymutatókat vegyük sorra, hanem beszéljünk arról is, hogy a munkát emberek végzik. Minden cégnek fontos, hogy hogy érzik magukat a dolgozói, hiszen ha nincsenek jól, akkor teljesíteni sem tudnak... Ezen megtapasztalások folyamán elindultam hát, immáron tudatosan abba az irányba, hogy megtanuljam a pszichodrámát, hiszen nekem is annyit segített, és éreztem, hogy szeretnék ezzel én is segíteni másoknak. Ekkor fogalmazódott meg bennem az is, hogy szeretet nélkül dolgozni sem érdemes. Kahlil Gibran mondatát csak később találtam meg A Próféta című könyvében, de azóta is ez a mottóm a munkával kapcsolatban: "A munka a láthatóvá tett szeretet."

Tanulás

Elkezdtem tanulni a pszichodrámát, amihez saját élményben még 300 órát végeztem el. Ekkor már nem gondoltam, hogy ciki ennyit csoportba járni. :) És természetesen ezáltal folytatódott hosszú kihagyás után saját magam feltérképezése, folytatódtak a hegymenetek, a patak partján a séták, a sivatagban szomjúságban megtett kilométerek, de tudtam, hogy mindez értem van. Minden, amin átmegyek, az engem segít, és ezáltal készít fel arra a munkára, ami már inkább elhivatottság és tényleg a "láthatóvá tett szeretet". Mint egy faltörő kos, mentem előre a célom megvalósítása érdekében.

Spiritualitás

Valahogy a tanulás fázisában elkezdtem ismerkedni a spirituális vonulattal is. Itt nyílt ki számomra a tér, először hihetetlen ijedtséggel, hogy jaj, mi történik itt velem, körülöttem. Hogy lehet az, hogy megérzek dolgokat? Hogy lehet az, hogy egy-egy meditáció során úgy érzem, hogy leég a talpam, hogy lehet az, hogy felforrósodik minden körülöttem, és még sorolhatnám. Egyszer egy csoportban, amit én tartottam, az egyik résztvevő azt mondta, látja az aurámat, és olyan kristálytiszta, hogy ilyet még nem nagyon látott. Én meg elkezdtem zokogni. Szóval jöttek az élmények, elkezdtem megélni, milyen is a vezettetés. Milyen, amikor úgy vagyok valahol, hogy a Földdel és Éggel összeköttetésben, tiszta szeretetben érzem magamat, és ezáltal a környezetemnek is ezt tudom átadni. Ehhez jöttek különféle módszerek, melyeket vagy csak kipróbáltam, vagy meg is tanultam. Amit a mai napig szívesen használok belőle, az az SVT (Sprituális Választerápia), illetve még a Deeksha beavatás tett rám nagyon mély benyomást, adott nagy élményt :) Az útkeresésem részeként egy évet elvégeztem az Integrál Akadémia Integrál Pszichológia szakán, ahol a hittel, vallással kapcsolatos bennem zajló kérdésekre kaptam választ, megélést, megértést.

Szomatodráma - a Csoda

Körülbelül ebben az időben jutottam el a szomatodrámáig. Buda Laci előadására mentem egy pénteken és ott valami olyat kaptam, hogy a következő héten már ott is ültem a Szomatodráma Alapélményen. Elindultam egy olyan módszer irányába, amiről még nem hallottam, de az első pillanatban éreztem, hogy ez az én utam, ez az én módszerem. A pszichodrámát nagyon szerettem, szeretem most is. Amit a szomatodrámától kaptam, az a szabadság, szabad önkifejezés, szerepben lét élménye, ami nagyon erősen kapcsolódik a Spiritualitáshoz. Hiszen itt tapasztaltam meg azt, hogy egy-egy szerepben lenni és átérezni mindazt, amit az a szerep hordoz, és ezt ki is fejezni milyen csodálatos dolog. Persze az elején rémülten álltam egy szerepben, ahol 3 másdperc alatt kerültem úgy a szerepbe, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, zokogtam és éppen úgy éreztem, hogy megfulladok, vagy egy másik alkalommal, amikor felkértek egy szerepre, és azt éreztem, hogy le kell feküdnöm, ezt megtettem és kijött a számon, hogy olyan, mintha én már meghaltam volna, és kiderült, hogy tényleg egy olyan rokon szerepét kaptam meg, aki már nem élt. A "véletlenek" sorozata kezdett összeállni, és kezdtem megérezni, hogy itt valami másról, valami nálam sokkal nagyobb erőről van szó. Itt kezdtem megérteni, hogy egy szerepben hogyan tudom legjobban megmutatni a játék főszereplőjének azt, ami számára fontos. Úgy, hogy átengedem mindazokat az érzéseket magamon, amelyek megmutatkoznak. Kimondom azokat a mondatokat, amik megjelennek, még ha én, Gere Viki, soha nem is mondanám ki őket. És így történik akkor is, amikor játékot vezetek. Rábízom magamat arra a felsőbb rendező elvre, ahol tudom, hogy ha nem akarásból szeretnék én megoldani valamit, akkor pont az és pont úgy fog megjelenni nekem, amit felkínálhatok a Főszereplőmnek, amire neki ott és akkor a legnagyobb szüksége van.

Örömmel tölt el a mai napig, hogy Laci az első továbbképző csoportba beválogatott és Tőle tanulhattam még többet a szomatodrámáról, így az elsők között szerezhettem meg a Szomatodráma Csoportvezetői (ma Szomatodráma Játékvezető) oklevelet. Ezután haladtam tovább a tanulmányaimban, elvégeztem a Szomatodráma Szakember képzést is. Eközben volt lehetőségem egy éven keresztül a Testtől Lélekig Alapítványnak dolgozni, még közelebbről megismerni a működését és magát a módszert is egyben.

Hitvallás - hivatás

A "tuti és a frankó" megmondása helyett megtanultam figyelni. Figyelem a testet, a mozdulatokat, figyelem a szavakat, a mögöttes tartalmakat, és összekapcsolódom a lélekkel. Valahogy így tudnám összefoglalni, hogy hogyan is kezdek neki egy folyamat kísérésének.

Számomra a legfontosabb, hogy rá tudjak hangolódni arra az emberre a lehető legtöbb síkon, aki, akár saját félelmeit meghaladva, eljön hozzám egyéni vagy csoportos foglalkozásra. Vele tudjak lenni mindabban, amiben Ő van. Ha nyújtja a kezét, megfogjam, amikor itt az ideje, elengedjem. Együtt tanuljunk, együtt tapasztaljunk, együtt sírjunk és együtt nevessünk. Tudjak neki új nézőpontokat mutatni, melyek elindítják a saját új mintáinak felépítésében. Ahogy Buda Lacitól tanultam, az első lépés, amikor belép hozzám, figyeljem magamat, és tudjam megszeretni Őt. Hiszen ez a hivatás az egyik legnemesebb példája a "láthatóvá tett szeretetnek".

Összegzés

15 év önismeret, több, mint 1500 óra csoportfolyamat (saját élmény és képzés), több száz egyéni és csoportos szomatodráma játék vezetése, egy házasságkötés, egy válás, tanulás, tanulás és tanulás. Így tartok most épp itt, hogy a szakmai életemben elindítottuk a SzívTér-kört, amivel megvalósítunk egy régen dédelgetett álmot, a magánélet területén pedig kóstolgatom egy új minőségű párkapcsolat és baráti kapcsolatok ízvilágát. Mindezt örömmel, mosollyal és nagy-nagy kíváncsisággal teszem.

Utószó

Ha úgy érzed, hogy mindazok alapján, amiket rólam olvastál szívesen adod kezedet kezembe egy kis időre, hogy elkísérjelek belső térképed felfedezésében, nagy örömmel fogom ezt megtenni tiszteletben tartva Téged, az Életedet és a Térképedet. :)