Visszajelzések

  • Viki: Felejthetetlen élmény! Valódi katarzis. . .
  • Gabriella: Kedves Móni és Viki! Először is nagyon hálás vagyok, hogy rajtatok keresztül megismerhettem egy új világot. Négy szomatodráma játékon vettem részt, és gyökeresen megváltozott a gondolkodásom, az emberekhez való hozzáállásom, és kitágult az ...
  • Kriszti: Olvashatok rengeteg okos gondolatot, magammal csak emberek között találkozhatok. Az elvonulás nagyon meleg, biztonságos fészek ehhez a találkozáshoz, hogy utána a hétköznapokban szabadabban, magabiztosabban tudjak szárnyalni.
  • További visszajelzések

Emlékverseny

avagy Viki első teniszversenye és a jelenlét öröme

2017. szeptember 12. - Szerző: Gere Viki

A vasárnapi napomat szeretném megosztani Veled, kedves Olvasó. Kérdezheted, hogy mi történt? Igazából semmi és minden.

Reggel elindultam egy emlékversenyre. Életem első teniszversenyére. Ez már egy nagyon kellemes izgalommal töltött el, ahogy felébredtem. Figyeltem, hogy milyen érzések mászkálnak bennem és azt vettem észre, hogy csak kellemesek. Az a régi ismert szorongós, „én nem is tudok teniszezni”, „jaj mennyien fogják figyelni az ütéseimet”... az nem volt velem. Már lehet akkor éreztem, hogy ez valami más lesz. És más is lett.

Egy számomra nagyon kedves nő hívott meg arra a versenyre, amit már 14 éve minden évben megrendeznek az apukája tiszteletére, emlékére. A család szervezi a tenisz szakosztály segítségével. A család, ahol ott a két lány és ott az anyuka. Ahogy megláttam őket reggel, amilyen szeretettel fogadtak úgy, hogy soha az életükben nem láttak (mármint az anyuka és a tesó), az leírhatatlan. Ott volt minden szeretetük anyagi formát öltve is, hiszen készültek, hoztak finomabbnál finomabb reggeli harapnivalót, sütiket, mindenkihez volt egy kedves szavuk. De nem is ez a lényeg, hanem az, ami sugárzott belőlük. Az összetartozás, az a kötelék, ami egy családot jó esetben minden körülmény mellett összeköt. Ez látható, érezhető, tapintható volt. Már akkor tudtam, hogy csodás napunk lesz. Megérkeztem egy társaságba, ahol 4-5 embernél nem sokkal ismertem többet. És ők hárman valahogy tudattalanul is segítettek abban, hogy azonnal otthonosan érezzem magam. Egy nagyon szívhez szóló, engem meg is könnyeztető, rövid bevezető után elindultak a versenyek. Én csak délután játszottam, tehát volt lehetőségem „kibicelni” a nap első részében. Gyönyörű idő volt, hétágra sütött a nap, porzott a salak, ahogy a labda földet ért. Szinte minden pályán akadtak nézők, szurkolók, kitartóan, a meleg ellenére kísérték figyelmükkel az eseményeket. És tudod, az már az első órában kiderült, hogy itt nem lesz „anyázás”, nem lesz káromkodás, nem lesz zúgolódás, hanem tényleg a játék és egymás öröméért való teniszezés. Voltak fiatalok, kb a 20-as éveik végén járhattak és voltak érettebb korúak, úgy 70 felé, sőt, ha jól rémlik egy 80 éves nő is végig játszotta a meccseit. Több generáció töltötte együtt ezt a napot játékban, örömben, szeretetben.

Én pedig teljesen elfelejtkeztem a külvilágról. Nem volt más, csak az, ami ott és akkor történik. A közös ebéd, a felkészülés a meccsekre, a játék, a játék élvezete, öröme. Az elrontott labdák és azok, amelyekért érdemes volt aznap pályára menni. Mert ugye mind a kettő volt. Nem bánkódtam az előbbiekért, egyszerűen csak észrevételeztem, hogy ez most így sikerült. És emellett nagyon örültem annak, amikor valami „extrát” csináltam. A tenisz is olyan, mint bármi más az életben, ha figyelünk, akkor látjuk, hogy egyre jobban megy, olyan labdákat érünk el, amit egy héttel azelőtt még nem, oda tudjuk helyezni az ütést, ahova két héttel ezelőtt még esélyünk nem lett volna. Izgalmas ezt figyelni. Így tudom én saját magamat, a fejlődésemet meglátni és elismerni. Annál nincs is jobb, amikor én őszintén tudom azt mondani, hogy „Viki, ez szuper volt, de jóóóó”. Lejátszottam az összes meccsemet, voltak jó kis küzdős találkozások, ahol fej-fej mellett haladt a két páros, és volt, ahol nagyon kikaptunk. De ez is így volt jó. A partneremmel, akivel egyébként akkor játszottam először életemben nagyon egy hullámhosszon voltunk, megbeszéltük, hogy bíztatás, „pacsizás” van, semmi egyéb. Így is lett. Jó volt hallani, amikor valami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, hogy „nem baj” és tiszta szívvel tudtam én is ezt viszonozni. És jó volt látni a szemében annak az örömét, amikor egy szép összmunka eredményeként nyertünk egy game-et.

Elfáradtam. Fizikailag. Ennyit talán még soha nem teniszeztem egyszerre. (most is érzem minden mozdulatomat a klaviatúrán, ahogy az izmaim munkálkodnak) És fantasztikus volt ezt megélni. Az eredményhirdetés és a mennyei torták után barátsággal elbúcsúztunk egymástól és mindenki elindult szépen hazafelé. Így tettünk mi is. A Párom nem játszott, de fel-felbukkant a teniszpályáknál, követte az eseményeket, szurkolt nekem. Ahogy sétáltunk hazafelé, azt mondta, hogy régen látott már ennyire boldognak. És teljesen igaza volt. Akkor tudatosodott bennem, hogy egész nap nem csináltam mást, csak jelen voltam. Csak éltem azt a pillanatot, ami éppen ott volt. Sehova nem kószáltak el a gondolataim. Éreztem a jelenlétet a testemben is. Benne voltam teljesen. Akkor is, amikor éppen nem futottam a labda után, nem haszn áltam az izmaimat. Mosolyogtam egész nap. Szívből. És nem gondoltam a külvilágra egy percet sem. Nem volt jelentősége annak, hogy éppen hív-e valaki, mi történik a FB világában, robbantottak-e, gázoltak-e valahol valakik. Egyszerűen csak az volt, ami ott történt. A belvilágomban és természetesen a társaim által alkotott külvilágban. Beszélgetések, nevetések, történetek. Ezek voltak a központban.

Minderre persze a hazafelé úton lettem tudatos, ahogy megkaptam a Kedvesemtől a visszajelzést. Akkor futott bennem mindez végig, akkor fogalmaztam meg neki szavakkal is. Hazaértünk, gondoltam azért csak megnézem, hogy keresett-e valaki. A telefonom sehol. Csörgettük, semmi. Akik ismernek, tudják, hogy velem ilyen nem szokott előfordulni. Nem vagyok az az „elhagyós” típus, talán egy esernyőmet hagytam el eddig. És láss csodát, annyira csak az volt a fontos, amiben éppen voltam, hogy a telefonomról teljesen megfelejtkeztem. Visszamentünk a pályára és ott volt, azon a széken, ahol hagytam a játék után. Senki nem nyúlt hozzá, ott csörgött, jelezve nekem, hogy találjak rá. :) Ez egy szép befejezése volt ennek a napnak.

Mérhetetlenül hálás vagyok, hogy ezt mind át és megélhettem. Hálás vagyok azért, hogy egy közösség tagjává válhattam, nem éreztem egy percig sem, hogy kívülálló lennék. Nagyon bízom abban, hogy még sok ilyenben lesz részem.

És Neked, kedves Olvasó, kívánom, hogy tapasztald meg milyen mennyei érzés a jelenben lenni, milyen valamit úgy megélni, hogy csak és kizárólag az létezik ott és akkor. Felemelő, boldogító. Talán ezt nevezik Életnek?! Hát akkor éljünk!